Vihar az Adrián

Már messziről látszódtak a viharfelhők. A hírek is bemondták, hogy mindenki készüljön, jön a Bura.

És ha jön a Bura, akkor az nem játék.

A hajósok kihúzzák a csónakot, a part menti árusok gondosan elpakolnak mindent, lezárják a kis bódéjukat, minden napernyőt leszerelnek és a székeket és az asztalokat a bárokból biztos helyre tesznek. 

Majd elsötétül az ég, a szél ostorként csap az arcunkba víz és porszemekkel keveredve.

Behúzódunk a házba, a fedett terasz fedezékéből csodáljuk az elementáris erőket. A hullámok egyre magasabbra és magasabbra emelkednek, a kint felejetett csónakot próbálják lecibálni a horgonyról, és mivel nem megy nekik, először beborítják vízzel, majd fellökik. 

Az eső is megérkezik, egyelőre csak finoman, majd egyre nagyobb cseppekben hull alá, amiben a szélkorbácsok hullámokat vetnek. Együtt hullámzik az eső és a tenger. A víz az éggel összeér, eltűnik a nap, a horizont, csak a vad, dühöngő vihar van, ami oda-odavág mérgében.

Egy-egy villám hasítja az eget-vizet, göcsörtös csápjaival az esőt ölelve.

Hirtelen az eső alábbhagy, kettéválik az ég és a tenger, sorban bukkanak elő a távoli felhők, hullámok, majd a nap is. A vihar lassan lenyugszik, de nem úgy a tenger. A világos-türkizkékből már semmi sincs, helyette szürkés- sötétkék, olyan halászelnyelő mélységesmély színe van és még mindig csapkod a hatalmas hullámaival, még mindig a kishajókat ostromolva, ami már kínjában a hátán fekszik, de görcsösen kapaszkodik a horgonyba és nem süllyed.

Végül a napsugarak is egyre nagyobb utat törnek maguknak, , lassan megfékezve a tengert, ami még mindig duzzogva köpköd ránk:

Hess, hess ember. Még nem akarlak látni, érezni, maradj csak a szárazföldön a házadban.

De még így duzzogva , köpködve is csodás látvány a lemenő nap fényében. 

Végül a hold fénye végképp megzabolázza és álomba ringatja.

Hullámai elcsitulnak, már csak a halkan ringatózó tenger emlékeztet a pár órával ezelőtti tajtékra.