Téged is?!

(írói kihívás)

Együtt mozogtunk a zene ütemére, ami olyan hangosan szólt, hogy belerezgett az egész testünk. Csillámos ruhánk csak úgy szórta a fényt mindenfelé, úgy szikrásztunk, mint két frissen elkészült diszkógömb. Barátnőmmel már rég készültünk kiengedni a gőzt a hosszú munkahét után. 

Fényes hajunkat megrázva, csípőnket himbáltuk, hol egymással szemben, hol háttal. Már dolgozott a testünkben a számtalan shot és koktél. Amit épp a kezemben tartottam ki is löttyent a kezemre, kacagva nyaltam le, miközben a szemem megakadt az engem bámuló éhes férfi tekinteten. Kacéran nyaltam tovább, hogy ne is vegye le rólam a szemét. 

Azonnal mellém penderült, és testemhez simulva táncoltunk tovább. Szabad karomat lazán a nyakára tettem, egyre csökkent közöttünk a távolság. 

-Kérsz még egyet? - súgta a fülembe, az üres poharamra célozva. 

Bólintottam, mert még hosszúnak ígérkezett az éjszaka. 

Villámgyorsan visszatért az újabb színpompás alkohollal, én pedig mohón kortyoltam belőle, majd újra egy ritmusra mozgott a testünk. Már nem számított semmi, csak hogy együtt ringatózzunk tovább.

***

Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fázom, és fáj a fejem. 

Na meg az áporodott, dohos szagra. 

Kinyitottam a szemem, és a rémület végigszánkázott a gerincemen. Elakadt a lélegzetem. 

Egy ismeretlen romos szobában voltam. 

A szakadt-csálé redőnyön keresztül behatoló napfény is csak haloványan merészkedett be a mocskos üvegen, és épp annyira világította meg ahelyet, hogy nem csak a rémület, de a hányinger is kezdett rajtam úrrá lenni. 

A ruhám elszakadva, de még rajtam volt, a bugyim az ágynak nevezett romhalmaz mellett hevert a mocskos padlón. 

Bőröm ismeretlen anyagoktól volt ragacsos.

Azonnal lehajoltam, és öklendezve kiadtam a gyomrom maradék tartalmát az olcsó linóleumra.

Erre megmozdult a szőnyegen valaki. 

A barátnőm volt az, hasonlóan festett mint én.  Hanyatt feküdt, körülötte elhasznált papírtörlőcafatok hevertek. 

Könny szökött a szemembe, ahogy odamásztam, és végignéztem rajta. 

- Téged is...?! - kézfejemmel gyorsan letöröltem az arcom. 

Felzokogott, a kezébe temette az arcát, ahogy eljutott a tudatáig, mi is történt. Nagy nehezen felhúztam, és megpróbáltuk magunkat összeszedni. 

A táskánk kiürítve hevert szana széjjel, egyikünknek sem volt meg a mobilja. 

Egymást támogatva, sírva botorkáltunk ki az utcára. 

A járókelők ránk se hederítettek, érzelemmentesen-sietősen kerültek ki minket, ahogy próbáltunk eljutni a metróhoz. 

Tegnap még királynőnek éreztem magam, ma meg annyinak sem, mint a kiköpött rágó, amit beletapostak az aszfaltba. 

Kate Pilloy kihívását teljesítve írtam ezt a rövid kis történetet.