Hogyan is teremtünk szörnyeket, varázslényeket?

Valahogy így, ahogy a Vaják fanfiction-ben leírtam.

Szörnyek

Sapkowski úr a szokásos asztalnál foglalt helyet. Gyorsan körbenéztem a kávézóban, nem láttam más vendéget, így oda siettem hozzá.

Reméltem, hogy válthatunk pár szót, és elárul egy-két titkot a Vaják folytatásáról.

– Jó reggelt! Mit hozhatok? – rám nézett, majd a bajsza alatt elmosolyodott.

– Csak a szokásosat, kedves Oktávia! – már perdültem is befelé, és elkészítettük neki a kedvenc kávéját és mellé a croissant-t.

Letettem elé a gőzölgő feketét, ő belemélyedve az írásába, fel sem tekintett, úgy nyúlt érte. Körbenéztem, még mindig nem jött más be, így nekigyűrkőztem a kérdésnek.

– Zavarhatom egy percre?

Letette, és a szemüvege felett rám nézett.

– Miről lenne szó?

– A szörnyek… Annyi féle van a könyveiben. Hogyan teremti meg őket?

– Nos – mosolyodott el. – Nézzen csak körbe. A szörnyek ott vannak mindenhol.

Zavartan néztem rá.

– Tessék?

– Ott vannak mindenhol. Lessen csak ki a kirakaton! – A plázában több ember is lézengett. – Az ihletet mindig a környezetemből merítem. Ott van például a játékboltban az a kisgyerek. Látja? Szaladgál és mindent megfogdos.

Valóban, egy izgága kisfiú futkosott fel-alá, tapogatott össze mindent, majd felborított egy dobozokból kirakott piramist. Anyukája próbálta inteni, de látszott, hogy füle botját sem mozdította a szülői szóra.

– Na ő egy Kikimora.

– Az a pókszerű lény! – nyögtem, majd beleborzongtam. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kisfiú karjai póklábakká változnak, és a játékok helyett már embereket zúz.

– És ott az a hölgy, aki magassarkúban sétál, egy vörös kézitáskával! Látja? – Épp egy telefonos bolt előtt ment el, szinte hallottam sarkainak ütemes kopogását. Sötét haj keretezte a már szinte kékes árnyalatú bőrét. Száján ugyanolyan piros rúzst viselt, mint a kistáskája, öltözetében a fekete szín dominált. Még a hosszú hegyes körme is vörösre volt lakkozva.

– Bruxa! – kerekedett el a szemem. Eddig miért nem vettem észre?

– Így van, a vámpírnő.

Nagyot kortyolt a kávéból, és a szájához emelte a süteményt, de még mielőtt bekapta volna visszakérdezett.

– A Strigát látja már?

Szemem végigpásztázott a tömegen. Kellett pár másodperc, mire kiszúrtam a gyorsétteremnél kirakott asztaloknál ülve a férfit.

Előtte a tálcán hatalmas adag étel tornyosodott. Vörös, drótszerű haja fakón és kócosan lógott a válláig, épp hogy bele nem lógott a szájába.

Hatalmas hasával pöffeszkedett a széken, ruházata foltos volt és gyűrött.

Néztem, ahogy a hús folyamatosan tűnt el a szájában, fogai csak úgy csattogtak minden harapásnál. Hirtelen rám bámult véreres szemével. Úgy éreztem, engem is rögtön felfal. Gyorsan elkaptam a tekintetem.

– Igen! Ott ül az asztalnál. – Nyögtem, és izzadt tenyeremet a kötényembe töröltem.

– Ott a telefonos üzletben pedig egy másik. Látja, milyen ideges az a kuncsaft? Feszeng a széken az ügyintéző előtt, alig várja, hogy végezzenek.

Valóban, ahogy elbúcsúztak, a férfi felpattant, és már szaladt is kifelé a helyiségből. Ruházata, bőre egy hüllőre emlékeztetett.

– Az egy Vivern. Sárkány. Ártalmatlan, amíg valaki nagyon fel nem bosszantja.

– És… és engem minek lát?

– Magát? – letette a csészét, és a bajsza alatt elmosolyodott. Szemüvege felett

rámnézett.

– Maga kedves, egy Octopodidax. Megfigyeltem itt, annyi mindent

szokott egyszerre csinálni, hogy nem lehet más, csak egy alakváltó polip.

Megrémültem. Akaratlanul is a csuklómra néztem, hátha kikandikált a ruha alól valamelyik csápom, vagy előbukkant valamelyik tapadókorongom, de a kamuflázsom jól működött, nem látszott semmi.

Ekkor vettem észre az író nyakában remegő Vajákmedált.

Te milyen szörny lennél?

Kép az AI segítségével készült.