Szösszenetek egy Sárkány tollából

Már egy jó ideje nem esett! Hol vannak a felhők? 

Kémleltem az eget, de csak a szikrázó napot láttam rajta újra. 

Éreztem, ahogy a melegtől egy verejtékcsepp megindult a gerincemen, végig a csípőmig, ahol a szoknyám korca felfogta. 

Egy újabb izzasztó nap. 

Nem volt kedvem kimozdulni a hűs házból, de be kellett mennem a faluba, némi mézet venni. Elfogyott a kedvenc csemegém, és szükségem volt rá a gyógysziruphoz is.

Kis zsákomat felkaptam és mezítláb siettem a kitaposott úton a méhész felé. 

Az út csak úgy porzott, a forró homok égette a lábamat. A fű az út szélén száraz volt, és már alaposan megbarnult. Szükségünk volt az esőre. 

Madárhangot is alig lehetett hallani, mivel északra húzódtak, a hegyekbe, ahol több volt a nedvesség, ott nem szomjaztak. 

Már messziről hallottam az ideges beszédet, ami egy csapat összeverődött falusi felől hallatszott. Valamit izgatottan beszéltek. 

– Mi történt? – kérdeztem azonnal egy kisgyereket, aki egy álmos macskát simogatott a portájuk ajtajában, az árnyékban. 

– Kígyót találtak. 

Felnyögtem. Reméltem, hogy nem az, akire gondolok. 

Szedtem a lábaimat a hangok irányába, nagy nehezen oda is férkőztem a nevezett állat közelébe. 

Felszisszentem. 

Hát persze, hogy ő az. 

– Itt is van a boszorkány! Mondd, ártalmas ránk ez a dög? 

A “dög” válaszul kinyújtotta hatalmas nyelvét, és megcsörgette a farkát. 

Ha nem jövök, mindjárt le is csapják a fejét! 

– Hajaj, de még mennyire! De kell nekem, mert a legjobb orvosság készül a mérgéből! Télen Zanutot is azzal gyógyítottam meg! Engedjetek oda, majd én elviszem! 

– Utána öld meg! – utasítottak. 

– Persze, persze! – hagytam rájuk. 

A kígyó elé álltam, és farkasszemet néztünk. Lassan a háta mögé lépkedtem, közben elvettem a kígyófogó botot Emurtól. 

Egy gyors mozdulattal leszorítottam a csúszómászót a földre, elkaptam a nyakánál fogva, és bedugtam a zsákomba. 

Elégedetlen sziszegés volt rá a válasz, amivel persze nem törődtem. Szorosan megkötöttem a zsák száját, majd magam mellett lóbálva még elmentem a mézért. 

Hazafelé, amikor már tisztes távolságban voltunk, kinyitottam a zsákomat, és az állatot a földre csúsztattam. 

– Beléd meg mi az isten ütött?! 

– Szomjas voltam! – Szerpentina megrázta magát, és már mint egy fiatal lány állt előttem, testre simuló kígyómintás ruhában. Beletúrt zöld rövid hajába, a karika fülbevalói megrezzentek a mozdulatra. Csak a csík pupillája árulkodott a benne lakozó hüllőről. 

– Ha épp nem jöttem volna, tuti megölnek! 

– Láttad a folyót? Már nem is folyik, hanem csak varami sáros latyak van a helyén! 

– Láttam! De miért nem jöttél hozzám? 

– Kellett egy kis izgalom! – rebegtette meg a szempilláit. 

– Jaj te lány! Na gyere, segíts nekem főzni szirupot! És ha már itt vagy, tényleg adhatnál egy kis mérget, hogy készíthessek még varázslöttyöt. 

– Akkor kapok a mézessütidből? 

– Kaphatsz! De igyekezzünk, mert megsülök! – karon ragadtam, és gyorsabb iramra kapcsoltam, hogy mielőbb hazaérjünk. 

Ahogy beléptünk a házba, éreztem, hogy a hűvösség már a múlté, a falak felmelegedtek, nem ontották már magukból az éjszaka hidegét. Elfintorodtam. 

Serpentina levágta magát a székre, és nyújtotta a kezét a pohárért. Megszívta a fogát és egy nagyot köpött bele. A sárgás méreg csak úgy virított benne. Még háromszor megismételte, hogy a szokásos adag összegyűljön. 

– Köszi Tina! – kaptam fel az asztalról, és már tettem is fel a tűzhelyre a lábost, amibe beleöntöttem a tartalmát, és hozzáadtam vizet és gyógynövényeket. Az egy pár órát ott el fog rotyogni. 

Már éreztem, hogy megindul a verejték a homlokomon. Idegesen kötöttem fel a barna hosszú hajamat, mert már beletapadt a nyakamba, és az agyamra ment. 

– Meleged van? 

Tina olyan hülyeségeket tud kérdezni! 

– Nem! Fázom! – néztem rá kicsit bosszúsan. 

Szerpentina hátradőlt a széken, és a körmeit vizsgálgatta. 

– Szólhatok Astornak! 

Rámeredtem. 

– Az kizárt! 

Megvonta a vállát. 

– Te tudod. Csak nehogy egy kéményen kiszökő szikrától kigyulladjon az erdő, leégjen a házad, ebben a nagy forróságban! – forgatta a szemeit. 

– Miért, mit tudna tenni Astoroth?

– Hát ő mindenhez is ért, nem tudtad? 

– Nem csak azért szeretik? 

– Azért is! – kuncogott a kígyó. 

Megkapaszkodtam az asztalban. Még nem találkoztam a bukottal, de tudtam, hogy nem lenne jó vége. Nekem lenne végem. 

Csak a hírét hallottam, hogy mennyi összetört szívet hagyott eddig maga után. Nem akartam még egy lenni a sok közül. 

– Mit kérne cserébe? 

A familiárisom nem kertelt, azonnal kimondta. 

– Egy éjszakát. Hidd el, nem semmi a pasas. Nem fogod megbánni! 

– Neked is megvolt? – kerekedett ki a szemem. 

Szerpentina elpirult. 

– Nem, sajnos. Velem nem akar ágyba bújni. Azt mondta, hogy nem akarja tönkretenni a barátságunkat. Pedig szívesen belementem volna. – biggyedt le a szája. 

Szívem nagyot dobbant. Egy éjaszaka áráért megkapnánk az enyhülést. 

A falu életben maradna, és újra termékeny lenne a föld. 

Tudtam, hogy még csak az aszályos időszak elején járunk, így nem maradt más választásom. 

Felnyögtem.

– Ezt nem tudja más bevállalni? 

– Mégis kicsoda?! A faluban senki sem hisz a varázslatokban, az angyalokban. Astor egyiknek sem jelenne meg. 

– Mert én annyira hiszek! – horkantam fel. 

– Lehet, hogy wicca vagy, de benne élsz ebben az egészben. A varázslatban, a mágiában. 

– Na az biztos. De hogy egy angyallal háljak… olyan hihetetlen. 

– Az is lesz, azt garantálom! – Tina már kacagott. – Hidd el, egy földi lény sem tud úgy… kezeivel félreérthetetlen mozdulatokat tett. 

– Elég! – vörösödtem el. – Jó, rendben! Legyen! – adtam be a derekam. 

Mondjuk hajtott a kíváncsiság is rendesen, hogy milyen lehet egy angyallal. No meg nem csak az időjárás volt aszályos, hanem a magánéletem is. 

Ki akar egy wiccával ágyba bújni? 

Minden jó pasi messzire elkerül.  

Legalább lesz egy jó estém. Meg sejthetően egy összetört szívem is mellé. 

Szerpentina tapsikolt örömében, majd egy hatalmasat szisszent, mire a széken ott termett a semmiből Astor. Szárnyával felborított két másik széket, és levert egy vázát a mellette lévő könyvespolcról. 

– Bocs! Valaki hívott!

Tina azonnal a karjába vetette magát, kígyóként tekeredett rá. 

– Astor! Hiányoztál! – sziszegte. Én meg nem tudtam levenni róluk a szemem. 

Astoroth fekete nadrágban, és ingben volt, ami ki volt gombolva. Egyik lábfejét felhúzta a combjára, így láthattam, hogy cipőt sem visel. Sötét bőre úgy csillogott, mintha beolajozták volna, fekete karkötő tekeredett körbe a csuklóján, hasonló bőrszalag lógott a nyakában. Kékesen csillogott a sötét haja. Farkasszemet néztünk, ő kicsit összehúzta, így a szemfehérjéből nem is láttam semmit, csak a nagy sötét íriszét, ami vonzott mint a mágnes. Megszédültem.. 

Fekete szárnyait visszahúzta a bőre alá, de a mozdulattól megcsillantak benne az arany tollak. Egy-két pihe a földön landolt. 

– Esőre van szükségünk! – nyögtem ki. Már odalett minden ellenérvem. A levegő benn szorult a pokol őrzőjének a látványára. Fogalmam sem volt ról, hogy egy bukott ilyen jól nézhet ki. 

– Tudod mi az ára? – mély hangja a gerincem húrján játszott. 

– Igen. – nyögtem. 

Szerpentina újra egy húszéves csajként csücsült a székén. 

– Beszállhatok? – nézett esdeklően. 

– Nem! – vágtuk rá egyszerre az angyallal. 

– Akkor nézhetem? – rebegtette meg a szempilláit. 

Astor felnevetett, amitől libabőrös lettem. 

– Felőlem! 

– Nem! – kiáltottam. Azért mindennek van határa. 

– Hallottad Tina! – nézett a kis kígyóra bocsánatkérően. – Menned kell! 

Lebiggyedt szájjal változott vissza hüllővé, majd kicsúszott az ajtó alatti résen. 

Kettesben maradtunk. 

– Kérsz valamit? 

– Téged! 

Megremegett a pohár a kezemben, amibe egy kis vizet próbáltam önteni. 

– Mi a menete? Még sosem csináltam ilyet! 

– Ágyba viszlek, és minél jobban teljesítünk, annál hosszabb ideig lesz eső. – magyarázta. 

Logikus. 

– És ha nem teljesítek jól? 

– Akkor megtanítalak, hogyan csináld. 

– És ha te nem teljesítesz jól? 

Sokat sejtetően elvigyorodott. 

– Az kizárt. Még senki sem panaszkodott. 

Ezért hagytál hátra rengeteg összetört nőt. 

Beszívtam a levegőt, éreztem, hogy kezdek enyhén remegni. Rég volt már férfi az ágyamban, és ráadásul angyal még sohasem. Mi lesz, ha nem tetszem neki? Mi lesz ha kudarcot vallok? 

– Az is kizárt. – állt fel a székről, és felhúzott engem is. Belecsókolt a nyakamba, én meg már egész testemben reszkettem. 

– Nyugi, lazíts! – húzott az ágyra. 

Az első esőcsepp hajnalban jött. Kicsi volt, és egy széles levelen landolt. Végigfutott  az erezetén, le a száron, és eltűnt a száraz talajban. Nemsokára egy következő pottyant le az égből, aztán még egy, és még egy. A nagy levél nedvesen nyújtózott az ég felé, még többért esdekelve, aki megadta neki azt, amire éhezett. Nemsokára záporozva hullott alá a víz, végig cirógatva minden egyes fűszálat, élőlényt, aki csak élt és mozgott. 

A kiszáradt folyó is újra életre kelt, először csak egy kis ér kezdett csordogálni a kövek között, friss víznek helyet adva elmosta a sarat, lassan belepte az egész medret.

Astor reggel még aludt, amikor felébredtem. Lassan kicsúsztam mellőle az ágyból, és kávét főztem. 

Az illatra ébredt fel. 

– Hmm, kitaláltad a gondolatomat! – megcsókolta a kezem, ahogy felé nyújtottam egy csészével. 

Haja kócos volt, de az arca üde és friss. Nem úgy mint én. Feket karikák húzódtak a szemem alatt. Nem sokat aludtunk az éjjel. 

Lehunyt szemmel élvezte a gőzölgő főztömet. Láttam rajta, hogy ízlik neki. 

– Maradj még! – bukott ki belőlem. Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Szerpentinának igaza volt. Astoroth, a pokol őrzője a mennyekbe repített éjszaka. Nem is egyszer. 

Nem akartam elengedni. 

– Nem lehet. – nézett rám sajnálkozva, közben megsimogatta az arcomat. Elkaptam a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe. Legbelül tudtam, hogy felesleges volt kérni. 

Nagyot sóhajtottam, próbáltam leplezni a csalódottságomat. 

– Nem tudod magadat klónozni? – nevettem fel keserűen. 

– Nem! Ez hiúsági kérdés nálam. – valotta be. – Belőlem csak egy lehet. 

Kint az eső lassan szemerkélésre szelidült. 

– Szükségünk lesz még esőre! – próbálkoztam. 

– Akkor majd üzenj a kígyóval! De évente csak kétszer lehet. Sajnos be vagyok táblázva! 

– Másnak is kell eső? 

– Vagy szél, vagy hó, vagy bármi más. Mi velük ellentétben – intett az ég felé a szemével – próbálunk adni is valamit. 

De el is vesztek cserébe. 

– Majd azért kárpótollak valamivel! Jobb voltál, mint a többiek! – a hüvelykujjával megcirógatta a szám, majd kaptam egy csókot, aztán eltűnt a szobából, hatalmas csendet hagyva maga után. 

A hűlt helyét bámultam az ágyban. 

Egy kopogás ugrasztott talpra. 

Olyan volt, mintha egy kábulatból ébredtem volna fel, mintha álmodtam volna az egészet. 

Egy férfi állt odakint, csurom vizesen, bőrig ázva. Szőkés hajából, és szakállából csepegett a víz, testére rátapadt az inge, 

– Elnézést! A lovamat megmarta egy kígyó, szükségünk van gyógyszerre! A faluból hozzád irányítottak. 

A huzat kikergette a két fekete tollpihét a házból, oda, ahol Szerpentina az egyik bokor tövében tekergőzött, elégedetten, halkan sziszegve. Rám kacsintott. 

Amikor be akart csusszanni az idegen után, becsuktam előtte az ajtót.

Ne merészelj leskelődni! 

Itt tudod elolvasni a wattpadon: Alku 

Képek: AI