Hiábavalóság
Facebookon kaptam egy kihívást, hogy írjak pár szót a hiábavalóságról.
Vannak napok, olyan borongósabbak,amikor még a nap is a felhők mögé bújik rosszkedvében, amikor azt érezzük, hiábavaló minden. A sok gyakorlás, a belefektetett munka, a posztolgatás, vagy akár az elért eredmények. Úgy érezhetjük, a kutyát sem érdekli a mi dolgaink, munkásságunk, művészetünk.
Amikor az ember keze már remegve nyúl a piros gomb felé, ami alatt egy hatalmas felirat virít: STOP.
Állj, és ne tovább.
De pont, ahogy a pillangó vékony szárnya meglegyinti a levegőt, löketet adva a virágpornak, ami rászáll a termőre, vagy egy földigiliszta látványa hatalmas boldogságot ad egy kisgyermeknek, a giliszta tudtán kívül, és a gyermekből természettudós válik, vannak az életben ezek a láthatatlan inspirációk, boldogságok, örömök, amiket szétszórunk a környezetünkben a tudtunkon kívül.
Minap találkoztam egy ismerősömmel, ami úgy megváltoztatta az íráshoz való viszonyomat, hogy teljesen más megvilágításban láttam intentől magamat, és az egész folyamatot, amiben haladok.
Engem tart inspirálónak, ahogy beleteszem az egészbe a magam, ahogy haladok előre a kiszemelt úton, és sorra érem el a kitűzött céljaim, a kitartó munkával.
Szóval semmi sem hiábavaló. Nem tudhatod, hogy kire vagy pozitív hatással a tetteiddel, gondolataiddal, kinek adsz láthatatlan boldogságot.
Persze az út rögös, amin haladunk, de ez most megtöbbszörözte az erőmet, és már nem is gondolok arra a piros gombra.
Kép: AI
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
