Barátzóna

Pörgettem az instát, a tiktokot, de semmi sem kötött le. Ma van szilveszter napja, és sehol egy buli, a csapat fele vagy beteg, vagy rokonoknál van vidéken. Ledobtam a telóm magam mellé az ágyra, egykedvűen nyomkodtam a tévé távkapcsolóját, de semmi sem fogott meg. Végül ölembe vettem a laptopom, és a youtube-on néztem a shortsokat, egyiket a másik után, csak hogy csináljak valamit. 

Egyszer csak felvillant a képernyő, üzenet jött. 

Szilveszter a tornyon? 

Zane volt az, neve láttára nagyot dobbant a melkasomban az a szívnek hívott izé, ami mostanában igencsak cserben hagyott. 

Ok.Kik jönnek? 

Csak mi ketten. Senki sem ér rá

a bandából. 11-re ott vagyok érted. 

Megfelel? 

Megszívecskéztem a kérdést. 

Keserű íz öntötte el a számat, de visszanyeltem. Valószínű én voltam az utolsó, akire még ráírhatott. 

Sebaj, Mr Elérhetetlen, én bizony veled fogom tölteni az éjfélt, még ha csak szamárnak is tekintesz, nem valami fenséges fríznek. 

Délután hat volt. Ha jól számoltam, épp hogy elég lesz az idő az elkészülésre. 

Azonnal videochat-ben meginterjúvoltam a legjobb barátnőmet, melyik lenne a legmegfelelőbb ruha, végül másfél óra múlva sikerült kiválasztani egy fekete  bőr miniszoknyát, és egy átlátszó ujjú mélyen dekoltált, szintén fekete felsőt. 

Magabiztosan tartottam magam elé a ruhákat, minden eszembe jutott róluk, csak az nem, hogy szamárnak nézzen majd benne.

Hajamban még csavarók feszítettek, épp a körmeimet lakkoztam, amikor rémülten vettem észre, hogy már csak 10 perc van az érkezéséig. Hova rohant el röpke három és fél óra?! 

Kavarogtak a gondolataim Zane körül, míg teljesen elkészültem. Vajon tudok majd rá olyan benyomást kelteni, hogy ne csak barátként tekintsen rám? 

Kisétáltam a nappaliba, és a szemem az órára tapadt. Kegyetlenül ketyegett, de a csengő csak nem szólalt meg. 

A tükörben nézegettem magam, hogy minden rendben van-e a smikemmel, a ruhámmal. Szedegettem le a kósza hajszálakat, és szöszöket. 

Gyomrom remegett az idegességtől, nem úgy ismertem meg a srácot, aki felültetett volna. Idegeim pattogtak, de megpróbáltam türelmesen várni. Tudtam, hogy Zane-nek nem az erőssége a pontosság.

Tíz perc múlva hasított a levegőbe a dallam, úgy ugrottam az ajtóhoz, mint akit puskából lőttek ki. 

Ott állt Zane magabiztosan mosolyogva, belőtt hajjal, a szokásos dzsekijében. Áradt belőle az arcszeszének az illata, félmosolyra húzta a száját. 

– Ugye nem így akarsz jönni? – húzta össze a szemöldökét, köszönés helyett, miután végigmért. 

– Neked is szia Zane! Természetesen kabátban és csizmában! Nem tetszik a ruhám? – néztem rá dacosan. 

– Dögösen nézel ki, csak nehogy megfázz! – mentegetőzött azonnal. Nem tudtam rá haragudni. 

– Úgy beszélsz, mint az apám. 

– Mert ő sem akarná, hogy megfázz! – tette szét a kezét, közben én magamra kapkodtam az említett göncöket. 

– Induljunk! Tíz percet késtél! – kaptam el a kezét, és húztam az utca felé. 

– Nyugi, tíz perc múlva ott vagyunk! – el akartam húzni az ujjaim, de erősen fogva tartotta. – Jó meleg vagy, nem baj, ha még fogom? Csonttá fagytak az enyéim! 

Így mentünk kéz-a-kézben a toronyig. Ha valaki látott volna minket, csak egy andalgó szerelmespárnak néztünk volna ki. De az utca kihalt volt, senki sem volt a szemtanúja.

Egy pár helyről buli tompa hangjai szűrődtek ki. 

– Kár, hogy most nem tudtunk összejönni a bandával! – törtem meg a csendet, csak hogy mondjak valamit. 

– Én most annyira nem sajnálom. 

Ezt a mondatát nem tudtam mire vélni, de épp a toronyhoz értünk, így nem is forszíroztam. 

Kinyitotta nekem az ajtót, és némán caplattunk fel a jól ismert, elhagyatott épületben. 

Ez volt a törzshelyünk. Senki sem használta, így itt szoktunk gyülekezni és bemelegíteni, ha elmentünk valahova lazulni. Itt ünnepeltük egymás szülinapját, itt beszéltük meg a fontos dolgokat. És innen volt a legszebb kilátás a városra, és a folyóra. 

Ahogy elhelyezkedtünk a szedett-vedett ülőalkalmatosságokon ( ami pár törött italos rekesz és  két kihajított kopott műanyag szék volt), megállapítottam, hogy már csak fél óra van éjfélig. 

– Hoztál valamit? 

– Egy kis üveg jägert. Meg egy csomag ropit. 

– Ropi! – kaptam ki a kezéből, és már téptem is fel a zacskót. – Én is hoztam! – vettem ki a kabátom belső zsebéből egy fél literes vizespalackot, benne szintén a sötét színű alkohollal. 

Némán faltuk mindkettőt, ő szemmel láthatóan elgondolkodott valamin. 

– Mi van Rebekával? – szegeztem neki a kérdést, ami kezdetek óta furdalta az oldalam, mivel azt hittem vele tölti a szilvesztert. 

– Mi legyen? – húzta meg az üveget, közben engem nézett. Pirulva fordítottam el a fejem, és néztem a város fényeit. 

– Azt hittem vele leszel. 

– Nem akartam. Nem egy az utunk, nem járunk. 

Újra a szürke hátasnak éreztem magam. Szóval ezért hívott el, hogy nehogy egyedül kelljen töltenie az ünnepet. 

– Értem. – szerintem ki lehetett írva minden az arcomra, mert egyből szabadkozott. 

– Szerintem nem érted. 

Fellőttek egy tűzijátékot. 

– Ó, de gyönyörű! – pattantam fel. 

Már ezért is megérte ide eljönni, iszonyat szép volt látni, a város fényeivel együtt, ahogy tükröződött a folyó hömpölygő vízében.

 A korlátba kapaszkodva néztük, hogy még szétszórja szikráit egy-kettő. 

Csillogó szemmel bámultam a fény-játékot, majd Zane felé fordultam, aki meg engem nézett. 

Már csak egy perc volt éjfélig.  

Közelebb lépett. 

– Éjfélkor meg foglak csókolni! – a kijelentésétől tátott szájjal néztem rá.

– Engem?! – hangzott hitetlenkedve a kérdésem. 

– Miért, van itt még valaki? – vigyorgott, és viccesen körbenézett. 

– Nem vagyok szamár! – húztam fel a vállam dacosan.

– Húsz másodperc… Ezt hogy érted? 

– Ha nincs Rebeka, a szamár is jó! 

– Tizennyolc. Tévedsz. Miattad nincs Rebeka. 

– Hogyan?!

– Veled akarok lenni! Tizenöt. Még elmehetsz, ha nem akarod.

– Mi van, ha szakítunk? Akkor már nem lehetünk barátok!

– Nem a haverod akarok lenni! Kilenc. Elég volt, nem bírom nézni, hogy mással kavarsz. Három. 

Nagyot nyeltem. 

Remegve néztem a szemeibe, alig hallhatóan hagyták el a szavak a számat.   

– Nem megyek s…

Nem tudtam befejezni, elkapta a tarkómat, és magához húzott, ajkai a számra tapadtak, először puhán, majd egyre követelőzően. Mámorosan szívtam be az illatát, éreztem a testének melegét a fagyos éjszakában. 

A fejünk felett durrogtak szakadatlanul a szilveszter szikrái, de mi tudomást sem vettünk róla, jobb volt élvezni a közöttünk lángoló tüzet, ami végre felégette a barátzónát. 

(Kép: AI)