Karácsonyi ajándék
Elégedetten néztem körül a kis pékségben. A kockás terítők kicsit összegyűrve csálén feküdtek az asztalok lapjain, néhol egy-egy otthagyott kis tányérka éktelenkedett. A falakról mosolyogva néztek vissza rám a kedvenc vásárlóim, mintha azt akarnák jelezni: Most is jól csináltad, mint minden évben!
Büszként néztem az üres hűtőpultra, és a kifosztott polcokra. Már csak egy nap van karácsonyig, és lehúzhatom a rolót, minden finomság elfogyott. Fáradtan fújtam ki a levegőt, és oldottam ki a kötényemet. Eljött az idő, hogy megfordítsam a táblát, és elmenjek aludni. A hajamból is kihúztam a hajgumit, fejbőröm feljajdult a meglazuló hajszálaktól, amik kócosan omlottak a vállamra. Megmasszíroztam, hogy belendítsem a vérkeringésemet, és kicsit felpezsdítsem magam a zsibbadtságból.
Úgy vonzott az ajtó, mint valami mágnes, hogy végre bezárhassam. Vágyakozva gondoltam a csokilikőrre, ami a hűtőmben várakozott, hogy megnyissam vele a karácsonyi pihenésemet.
Ahogy az ajtóhoz léptem, fél szemmel láttam, hogy egy alak közeledik, sajnálkozva, de boldogan kattintottam a záron, itt már nem lesz üzlet nyélbeütve.
Az alaknak egyre határozottabb körvonala lett, mígnem III. Alexander McQueen teljesedett ki belőle. Egymásra bámultunk az üvegen keresztül. Én lassan megfordítottam a táblát, a ZÁRVA feliratra, ami nem is esett túlságosan nehezemre. Sőt, ettől nagyobb örömmel nem is tehettem volna.
Egy pillanat alatt lejátszódott minden, ami közöttünk történt a gimiben. Míg ő a felső tízezer tagjaként körülrajongva minden létező élőlény által, egy hét járás után kikosarazott holmi zavaros magyarázattal, mint a társadalmi különbségek, és eltérő célok mögé bújva. Való igaz, én egy elvált szülők sokadik gyerekeként egy zajos kis házban nélkülözések közepette cseperedtem fel, addig ő egy multimilliomos apa egyetlen fiaként mindent megkapott az élettől. Még engem is. Jó kis tanulólecke volt, hogy soha többet ne is menjek a közelébe se.
Nem tágított a tábla láttán, sőt könyörögve kopogott az ajtón.
– Engedj be kérlek! – hangja nem parancsoló volt, csupán kétségbeesett. Ezen annyira meg is lepődtem, hogy akaratlanul is kinyitottam az ajtót.
– Szia Alex, sajnos minden elfogyott! – már vissza is akartam zárni, de betette a lábát a küszöbön.
– Segíts rajtam! Szükségem van egy bejglire!
Rámeredtem, mint aki meghibbant.
– Sajnálom, de minden elfogyott! – ismételtem gépiesen, és jelentőségteljesen a lábára néztem.
– Muszáj bejglit vennem valahol! Kérlek! – arca annyira környörgő volt, hogy megesett rajta a szívem.
– Gyere be, megfagyok itt az ajtóban! – tártam szélesebbre, hogy ne ácsorogjunk ott. Csak túl akartam esni rajta, és elmenni ünnepelni.
Gyorsan belépett, és már bele is fogott a mondandójába. Közben végig mértem tetőtől talpig. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint bő tíz évvel ezelőtt, csak arcáról a fiús vonások férfiassá váltak, ruházata és parfüm illata érett férfira utaltak. Az akkori baseball dzseki helyett, most egy sötétkék hosszú szövetkabátot viselt, felhajtott gallérral, hogy védekezzen a kinti hideg ellen. Hajában hópihék csillogtak, szeme esdeklően nézett.
Annak ellenére, amiket átéltem vele, megrészegített ez az egyveleg. Kényszerítettem magam, hogy a szövegére koncentráljak.
– A nagyimnak ez lesz az utolsó karácsonya, és megígértem, hogy hozok neki egy bejglit. Már körbejártam mindent, sehol sem kapni. Nincs nálad még egy véletlenül? Bármennyit hajlandó vagyok érte fizetni!
Annyira komoly volt a hangja, és kétségbeesett, hogy megsajnáltam.
– Tényleg minden elfogyott! – mutattam az üres pultot.
– És meg tudnád nekem sütni holnapra? Megfizetem a fáradozásodat! Bármennyit is kérsz!
Hulla fáradtan dőltem a pultnak, és lehunytam a szemem.
– Hajnal óta talpon vagyok, ma már kizárt!
– Kérlek! Ez az egy kívánsága volt a Nagyinak, és mindenki téged ajánlott, hogy te még az eredetit sütöd! Segítek elkészíteni!
Na ettől elállt a lélegzetem. III. Alexander McQueen és a konyhát egy napon sem lehetne említeni. Kitört belőlem a nevetés.
– Nem viccelek! – nézett rám komolyan.
Úgy néztem rá, mint aki megőrült.
– Alex ez több órába kerül!
– Mondd meg, mit hozzak, bármit kérsz itt lesz! Velem együtt!
– Ez most ennyire fontos neked?
– Életbevágóan! – nézett rám komolyan a nagy kék szemeivel. – Mindent megteszek azért, hogy a nagymamám utolsó kívánságait teljesítsem, bármi áron!
Na akkor itt az ideje egy kis leckének!
– Rendben van Alex, akkor holnap reggel hatkor itt várlak. Nem kell hoznod semmit, van még elég alapanyagom. De készülj fel, legalább délután kettőig itt leszel!
Elkapta a kezem és egy csókot lehelt rá.
– Köszönöm! – és már ki is penderült az ajtón, én meg csak bámultam utána.
Azt hiszem ez nem volt jó ötlet.
Másnap reggel dobogó szívvel pattantam ki az óra csörgésére az ágyból. Kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le, hiszen Alexszel már egyszer pórul jártam. Le mertem fogadni, hogy a tegnapi csak valami vicc volt, csak átverés, és nem is jön el.
Meglepetésemre, 6.00-kor megszólalt a csengő. Alex ott állt az ajtóban, gondosan megfésülködve, borotválkozva, egy ingben és farmerban, méregdrága gyapjú pulóverben, széles mosollyal az arcán.
Egy óra, és nem fogsz így vigyorogni! –fogadkoztam. Illata azonnal megcsapott, ahogy elsétált mellettem.
– Jó reggelt!
– Neked is! Hátra megyünk a konyhába! – mutattam az utat. A tekintetét a hátamban éreztem.
– Jó téged újra látni! – erre inkább nem feleltem.
Nekem meg nem. Akkor belemart a szívembe, azóta is viselem a hegeket.
– Kapd le a pulóvered, és ezt vedd fel! – nyomtam a kezébe egy kötényt. Mivel nem szokott más a konyhámban dolgozni, nem volt más, csak egy rózsaszín, amin Konyhatündér felirat állt, lepkékkel és varázspálcálcával. De még ez a csajos cucc is piszok jól állt neki.
Szó nélkül teljesítette az utasítást, az ingujját is felhajtotta a könyökéig, amitől előtűnt izmos karja. Még mindig remek formában volt.
– Mit csináljak?
– Máris mondom! – kivettem a tálakat, és az alapanyagokat a szekrényből. Előkaptam a nagy szakácskönyvemet, amiben a szentírásos recepteimet tartottam.
– Itt vannak az összetevők, mindent mérj ki ebbe a tálba.
Már nyomkodta is a mérleget a megfelelő beállításra, és követte a leírásokat. Én meg csak néztem tátott szájjal.
– Te már sütöttél ezelőtt! – állapítottam meg.
– Igen, bár csak párszor. – szemét nem vette le a kijelzőről, nehogy elmérje az adagot.
– De akkor miért nem csinálod meg otthon magad?
– Nincs időm, és biztosra akarok menni, így egy szakavatott embert kerestem hozzá. Istenien sütsz.
– Honnan tudod? – néztem rá megrökönyödve.
– Anyám mindig hoz a sütidből szombatonként!
Tényleg! Mrs McQueen gyakran megfordult nálam, mindig kétféle sütit kért.
– Ó, emlékszem! A feketeerdő és a dobostorta a kedvence.
– A dobostorta az én kedvencem! Te csinálod a legfinomabban az egész környéken! – vigyorgott rám huncutul.
– Tényleg? – fordultam meg zavartan.
– Tényleg! Most mi a következő?
– Összegyúrjuk a tésztát. Ebben. – mutattam a robotgépre. Beleöntöttem a kimért adagokat, és bekapcsoltam. – És amíg gyúr, addig a tölteléket készítjük elő. – Kikaptam lábasokat. – Diós, vagy mákos? Kettőt csinálunk, melyiket szeretnéd?
– Lehet egy-egy?
– Lehet, persze. Mazsolával?
– Igen, az feltétlenül legyen benne!
Előszedtem a tölteléknek valókat, és ahogy támaszkodott a pulton a könyv felett, odahajoltam, és elolvastam a töltelék leírását. Nagyot szippantott a hajamba.
Zavartam bámultam rá.
– Jó az illatod. Valamilyen virág…
– Az is van benne. – elpirultam.
– Jó illatod volt mindig is. – erre nem tudtam válaszolni.
Most flörtölünk, vagy sütünk?
Zavartan kapcsoltam ki a robotgépet, és vettem ki belőle a keverőtálat.
– Ez most megy a hűtőbe, amíg elkészítjük a többit. – folytattam, mintha mi sem történt volna.
A lábasok alatt meggyújtottam a rózsákat, és vezényeltem, hogyan készítse el a tölteléket, addig beáztattam rumos melegvízbe a mazsolákat.
– Meg kell várnunk, míg a töltelékek kihűlnek, hogy megtöltsük a tésztát. – magyaráztam. – Addig én feldíszítem a fenyőfát a lakásban. Addig elmehetsz nyugodtan, ha van dolgod, ez kb egy óra.
– Nem, nincs. Segíthetek?
– Díszíteni? – meredtem rá, mint egy ufóra.
– Igen, azt. Még sosem díszítettem fenyőfát.
Megrökönyödve néztem rá, majd vállat vontam.
– Rendben. Felmegyünk az emeletre.
Az aprócska lakásrészem kicsi volt, mint egy egérlyuk, de nekem és Lucasnak pont elég volt.
Lucas érdeklődve szaladt ki az ajtón, amikor kinyitottam, hogy belépjünk. Azonnal Alex lába köré tekergőzött, és hanyatt dobta magát.
Úgy látszik ez nem változott, hogy Alexnek minden élőlény megadja magát.
– De cuki! – vakarta meg a hasát.
– Ne dőlj be a látszatnak! Lucas igazi grumpycat, ha nem kapja meg a napi halkonzervét!
Amikor beléptem a lakásba, hirtelen egy idegen szemével néztem körbe. Kopott bútorok, kopott szőnyeggel, de tisztán feszített minden. A levegőben karácsonyi illat terjengett.
– Milyen otthonos! – Alex nem zavartatta magát, azonnal körbesétált. A lakás egy légterű volt, az ágyamon ott hevert az estére kikészített karácsonyi piros szatén kombiném. Zavartan kaptam fel, és dugtam a takaró alá.
– Nem vártam látogatókat! – motyogtam.
– Egyedül laksz?
– Lucasszal – intettem Mr Grumpy felé. – Nem zavar, ha bekapcsolom a zenét? – kicsit oldani akartam a feszültségemet. Mivel beleegyezőleg bólintott, be is nyomtam a kedvenc spotify listámat. Felderült Alex arca.
– Neee! Erre nyomtuk a suliban!
– Azóta is szeretem! – vontam meg vigyorogva a vállam.
A kis fa már ott állt az ablak mellett, a lábánál dobozokban sorakoztak a díszek.
– Először az égősor, azután a díszek, és legvégül a csúcsdíszt rakjuk fel. – adtam ki az újabb utasítást. Alex viccesen szalutált.
– Igenis Hölgyem! – a kezébe nyomtam az összegubancolt égősort.
Lefogadom mindjárt lehervad a mosoly az arcáról.
De Alex arca meg sem rezzent, csak leült a kanapéra, és átvizsgálta a gordiuszi csomót, majd elkezdte szétgubancolni.
Azt reméltem, ettől megfutamodik, de ő birkatürelemmel tekergette a zsinórt, ami kezdett kibontakozni.
– Ki vagy te? – néztem rá hitetlenkedve.
Széles vigyorral nézett rám.
– Nem gondoltad volna, igaz?
– Testrabló vagy, és megölted Alexet, és most a bőrét használod? Az az Alex, akit én ismerek, nem segített volna semmiben!
– Az az Alex egy éretlen, elkényeztetett kis köcsög volt. – nézett rám komolyan, kék szemei rabul ejtették a tekintetem, alig bírtam elszakadni tőle. Talán nem is akartam.
Felnevettem.
– Hát ezt én sem mondhattam volna különbül!
Kinyitottam a dobozokat, és elkezdtem felmérni a díszeket. Közben ő is odalépett, és nyújtotta a már kigubancolt köteget.
Együtt felraktuk körbe a fenyőfára.
– Remélem működik! – dugtam be a konnektorba. Egy kis pislákolás után egyszere kigyúltak a fények. Felragyogott a szemem. – Folytathatjuk! – miközben sorban aggatuk fel a gömböket, elkezdtek olyan zenék felcsendülni, hogy dalra fakasztott minket. Alex elkapta a kezem, és táncra perdültünk a fa mellett. Lucas értetlenül bámult minket.
– Várj, berakok valami karácsonyit! – kacagtam. Jó érzés volt, mintha újra tinik lettünk volna.
Amíg keresgéltem a karácsonyi zenét, lopva a férfira sandítottam. Haja már összekuszálódott, testtartása is laza lett. Eltűnt belőle az a merevség, ami régebben jellemezte. De kisugárzása mit sem változott. Elkapta a pillantásom.
– Most mi következik?
– Egy kis Jingle Bells! – már kattintottam is. Alex azonnal felpattant, és körbetáncoltuk az apró szobát. Kifulladva, nevetve ültünk vissza a kanapéra.
– Ha itt szórakozunk sosem lesz kész fa, és a bejgli! – ugrottam fel, mert már tizenegyet mutatott az óra.
– És ráadásul kezdek éhes lenni. Rendelek egy pizzát. Neked is jó lesz, vagy mást kérsz?
Felmutattam a hüvelykujjam.
– Mindegy milyen. Köszi.
Már csak pár gömb volt hátra, gyorsan felraktuk, végül a csúcsdíszt. Lucas le sem vette a szemét az aranyosan szikrázó üvegről.
– Eszedbe ne jusson! – intettem, de már az ablakpárkányon volt. – Lucas! Azt mondtam nem! – de késő volt, a kis dög egy ugrással rávetette magát a fára, ami eldőlt, és a csúcs ripityára tört a padlón.
– Te kis mocsadék! – dühöngtem. Alex meg jót nevetett. – Hé, ez nem vicces!
– Ez csak egy dísz!
– De most hol fogok kapni? Ma már nincs nyitva semmi!
– Hát a karácsonyi vásárban! Ha elkészültünk a bejglivel, elviszlek!
– Ezt nem fogod megúszni Grumpy! – intettem meg a négylábút, majd gyorsan összetakarítottuk a maradványokat, a fát meg kikötöttük a radiátorhoz. Közben még Alex elintézte a pizzarendelést is.
Lent még fortyogtam, Alex meg mosolygott.
– Ne izgulj, ezek csak apróságok!
– Szuszáááá! – vigyorogtam kényszeredetten. – Na jó, csináljuk meg a sütit!
Kivettem a tésztát a hűtőből, és kiraktam a deszkára, beliszteztem a nyújtáshoz. Átadtam a nyújtófát.
– Csinálhatod!
– Nem akarom elszúrni!
– Majd segítek! Hagyd, hogy a tenyered alatt guruljon a fa. Ne nyomd le, csak hagyd siklani! – mutattam a mozdulatot. Mögém állt, megfogta a kezem a fán, és együtt mozdultunk.
– Hmm, ez tetszik! – hajolt a nyakamba. A gerincemen végigfutott a bizsergés.
Nagyot nyeltem.
– Így jó lesz! – léptem oldalra. – Mehet rá a töltelék! – nyomtam a kezébe a már kihűlt lábast. – Óvatosan kanalazd erre a részre, és simítsd finoman szét.
Pontosan követte az utasításaimat.
– Nagyon jó! Most feltekerjük, így. – lassan behajtottam a két szélét, és elkezdtem feltekerni. – A másikat majd te csinálod, és akkor elmondhatod a nagyidnak, hogy te sütötted! Felrakjuk a tepsire, úgy, hogy mellé férjen majd a másik. – átraktam óvatosan a rudat a sütőforma egyik oldalára igazítva. Ahogy Alexre néztem, elragadtatva nézett rám.
– Ne mozdulj! – mondta rekedten. Én megdermedtem. El sem tudtam képzelni, mit akart.
Azt hittem meg akar csókolni, de csak egy kis foltot törölt le az arcomról.
– Egy kis liszt került oda! – vigyorgott, én meg vörösebb lettem, mint egy pipacs. A pizzaszállító csengetése mentett meg.
Alex a kezében egy nagy dobozzal tért vissza.
– Mennyi volt? Kifizetem a részem! – néztem rá határozottan.
– Szó sem lehet róla! A vendégem vagy! Ez a minimum!
Elkészítettük a másik rudat is, és megkentük tojással, betoltuk a hűtőbe.
Nekiálltunk a pizzának, egy ideig némán falatoztunk.
– Mivel foglalkozol? – kérdeztem, csakhogy megtörjem a csendet. Nem sokat tudtam róla az iskola óta.
– Apám cégeinél veszem ki a részem a munkából. Az egyiket komolyan megreformáltam, kellett a frissítés, a csőd szélén álltunk egy pár évig.
– Komolyan?!
– Igen. Na ott megsimertem, ki a barátom valójában! Rengetegen elfordultak tőlem, amikor nem volt sokmindenre pénz. Ezt sem csinálta volna meg egyikük sem! – intett a süti felé.
Elpirultam.
– Pár éve veszítettem el az apámat és tavaly az édesanyámat is. Tudom, mennyire fontos, ha az embernek már csak pár hét vagy hónap adatik meg velük!
Kezébe vette a kezemet, és szomorúan nézett rám.
– Annyira sajnálom, ahogy viselkedtem veled! Rengeteget gondoltam rád utána!
Zavartan pattantam fel az asztaltól.
– Betehetjük a sütőbe! – Kapcsoltam fel a tűzhelyen a hőfokot, nyúltam a tepsiért, és raktam a sütőbe. Alex kiment a mosdóba, addig elgondolkodva dőltem az asztalnak.
Mennyire más lett! Már nem azok a nyegle kis tinik voltunk a suliból, hanem két érett felnőtt.
Amikor visszatért, megállt velem szemben, tekintetünk összekapcsolódott.
– Te is érzed? – szegezte nekem a kérdést. Nem kellett magyarázkodni, tudtam miről beszél.
Bólintottam. Nem tudtam mit mondjak, így a sütit kezdtem bámulni az üveglapon keresztül.
– Akkor lesz jó, ha aranybarna lesz a színe. Remélem nem reped meg!
Lehajolt, úgy lesett be a tepsire.
– Az illata mindenesetre isteni!
– Kérsz kávét?
– Jól esne, köszi!
Legalább kiszakadhattam az aurájából. Úgy éreztem, mintha valami mágneses kisugárzás vonzana felé, amivel egyelőre nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam ő mit akar kezdeni ezzel az egésszel, ami körbevett minket.
Némán szürcsöltük a feketét, majd kivettem a kész sütit. Mint a nagykönyvben, olyan tökéletesen nézett ki.
– Ó a diós egy kicsit megrepedt! – görbült le a szám.
– Ne viccelj! Ú akkor nem kérem! – nézett rám komolyan. Én meg egy pillanatra el is hittem.
Aztán hatalmas vigyor úszott szét az arcán.
– Teeee! – sikítottam nevetve. Megpörgettem a konyharuhát, és meg akartam suhintani, de elkpata a kezem, és egy csókot nyomott rá.
– Köszönöm! Tökéletes lett!
Óvatosan ráraktuk egy tálcára, és vártunk egy kicsit, míg becsomagoltam.
– Holnap visszahozom a tálcát!
– Ne fáradj, ráér, ha legközelebb erre jársz!
– Ragaszkodom hozzá! – fogta meg a kezem.
– Téged nem akarnak otthon látni karácsonykor? – nevettem zavaromban.
Vállat vont.
– A rokonaimmal ma leszek együtt, holnap már nincs programom!
– Nem vár senki?
– Már nem. Szerencsére! – ezt a részt nem akartam firtatni. – Mennyivel tartozom? – kérdezte végül.
– Annyival, hogy elviszel a vásárba, hogy vegyek egy új díszt! – mosolyodtam el.
– Hölgyem, a hintója kint várja önt! – hajolt meg, én meg pukedlizve elfogadtam az invitálást. Felszaladtam a táskámért, addig ő is rendbeszedte magát, és felsegítette a kabátomat.
Kint az autója ajtaját is kinyitotta nekem, és megfogta a kezem, hogy segítsen beülni.
Jóleső melegség járta át a mellkasom. Úgy éreztem magam, mint valami hercegnő.
– Köszönöm a fuvart!
– Ne viccelj! Megvesszük amit szeretnél, és haza is viszlek!
– De nem vár a nagyid? – az órájára nézett. Már délután három volt.
– Négyre kell odaérnem. Ha ez így neked jó.
– Akkor négykor otthon leszel!
A vásárnál alig bírtunk leparkolni, annyian voltak. Felajánlotta a karját, amit készségesen elfogadtam.
Megcsodáltunk minden árut, sikerült is egy nagyon hasonló díszt találni. Ámulva nézegettem a különféle üvegfigurákat. Alex intett az árusnak.
– Azt a sütiembert is kérjük! – már ki is fizette mindkettőt. Én meg közben tiltakoztam, de tudomást sem vett róla.
– Ez még hiányzott a fádról! És legalább lesz egy emléked erről a szép napról, ha ránézel! – kacsintott egyet.
Kifelé menet ahogy újra belékaroltam, a keze rákulcsolódott a kezemre.
Dobogó szívvel torpantam meg.
– Mondd, hova tartunk? – néztem rá kérdőn.
– Még magam sem tudom! Kiderítjük?
Olyan vörösen bólintottam, mint a mikulásvirág a mellettünk lévő álványra felakasztott koszorún.
Remegve ültem vissza a kocsiba, a zárt térben újra erősen éreztem az illatát, a szívem meglódult a testének közelségétől. Amikor a ház elé értünk kipattantam a kocsiból.
Nem is gondolkodtam rajta, csak kibukott belőlem a kérdés.
– Holnap akkor elhozod a tálcát? – nyeltem nagyot.
– Jönnék már este is, csak ismerem a családom, éjszakába nyúlóan leszünk fent. – túrt a hajába, és lépett közel. Én is léptem egyet. Már csak pár centi választotta el az arcunkat.
– Örülök, hogy újra találkoztunk!
Nem várta meg a válaszom, megcsókolt, én meg belefeledkeztem az ölelésébe, majd végignéztem autójának fényeit, ahogy elhajtott utána.
Fent neki támaszkodtam az ablaknak, és bámultam ki a sötétbe a kocsija helyén.
Megráztam magam, majd felraktam az új díszeket a fára. Úgy illetek oda, mintha oda teremtette volna az univerzum. Lucas nyávogva tekergett a lábam körül.
– Meg ne próbáld, te kis dög! – mosolyogva vakartam meg a füle tövét.
Lezuhanyoztam, és felvettem a piros szatén kombinét, amit a takaró alá rejtettem.
Egy karácsonyi filmet kaptam el a tévében, már a vége felé tartott, amikor felvillant a telefonom.
Alex küldött üzenetet.
Fent vagy?
Igen, filmet nézek.
Mondd, hogy az a piros csoda van rajtad!
Az bizony! :D
Ezután nem jött több üzenet. Egy perc múlva megszólalt a csengőm.
Felkaptam a fürdőköpenyem, és az ajtóhoz szaladtam.
Alex állt ott.
– Boldog karácsonyt! – kapta el derekam. – Remélem nem baj, hogy előbb jöttem? – karácsonyi pulcsi volt rajta, lerítt, hogy a családjától jött egyenesen.
Behúztam az ajtón, szánk összeforrt.
Nincs is jobb annál, ha az ember egy pasit kap karácsonyra.
